Évszakok:

1. oldal.

 

 

Ősz van

Már hűvös az este, már vége a nyárnak,
Már festi a ősz a fák levelét,
És zizzenve, sóhajtva bús táncot járnak,
Érzik, hogy számukra megszűnt a lét.

Csurranó ereszen mosdik a napfény,
A felhők mögül még ki ki tekint,
A földön a fű már csak sárguló gyékény,
És nem szól a madárdal már idekint.

Már vége a nyárnak, már hűvös az este,
Már hajamat fehérre festi az ősz,
Már megérintett a hideg szél teste,
Már éveim felett az idő a csősz.

 

Ősz van újra

A gyümölcsöt érlelő szép napok elmúlnak,
már készíti csizmáját lassan a tél.
A fák között, ahol az árnyékok elnyúlnak,
már söpri a levelet az őszi szél.

Az éjszaka hosszú, a nap fénye gyengül,
már leveti rólunk a könnyű ruhát.
A zsibongó vízparton már csak a csend ül,
már nyújtja a szekrény a téli subát.

A kályhában tűz lapul fényesen este,
már sóhajt a kémény a tetők felett.
A hervadó fáknak is hideg a teste,
már lombot az ágakról az ősz levett.

Az elmúlás fátyla már libben a szélben,
már nem ül a fészkében a sok madár.
És távol a házaktól, a messzeségben,
már elszenderült a kopasz határ.

 

******************************************

Télidő

Kiéli harci kedvét a tél,
Zúdítja ránk a hideget.
Zsákjába mélyen elbújt a szél,
A fákon veréb didereg.
Kémények sűrű füstöt fújnak
Jelezvén, ott bent fűtenek.
A napok olyan lassan múlnak,
Erőt tavaszra gyűjtenek.
Köd bolyong lassan andalogva,
És elfáradva szétterül,
Fátylával utakat bevonva,
Mint vén anyóka csendben ül.
Virágot rajzol ablakokra
A fagy pennája, szépeket,
Csillogó nagy csokorba fonja,
És házról házra lépeget.
Út menti fákra dér telepszik
Bevonja mind az ágait,
Lassan csinálja, nem igyekszik,
Kiéli dölyfös vágyait.
Minden évszaknak van varázsa,
Még a tél is szép lehet,
De feléled majd a nap parázsa
És elűzi ezt a zord telet.

 

****************************************

 

Bolond idő

Megbolondult ez az idő,
csepereg az eső.
Riadt ágát meg-meg rázza,
az orgona vessző.
Fejem felett az esernyőm,
dideregve fázik.
Nagy tócsákat  kikerülő,
csizmám szára ázik.
A január havat hozó,
így mondták azt régen,
de nem látok, bárhogy nézem,
hófelhőt az égen.
Csak csepeg az égi áldás,
a csermelye tiszta,
fagyott föld vizes ruhája,
nedvét be nem issza.
Kancsal szemű hóember  is
bánatosan nézi,
földre hullott vaskalapja
a vízállást méri.
Letörlöm az esőcseppet,
a szememet bántót,
és elteszem jövő télre
az elárvult szánkót.

 

*********************************

A kis hamis

Felrakta sapkáját a fákra,
csak ment, nem is nézett hátra,
mint aki más vidéken él,
és csak eltévedt a tél.

Reszket lehajló fenyő ága,
zúzmara a föld virága,
tétován ballag, nem beszél,
jégcsapról iszik a szél.

Mintha meggondolta volna,
mielőtt még bárki szólna,
a sapkájáért visszatér,
s magával viszi a tél.

******************************************

 

Már indul az éjjel..

Már elnyújtózott a sötétség,
későre jár.
Elfogyott lassan a hőség
ereje már.
Ősz felé indul az élet
a leveleken,
S csurran az égi ítélet
az ereszeken.
Bús felhő úszik az égen
árnyat adó,
És elkészült álomra készen
a holdtakaró.
Föld szagot áraszt az éjjel
eső után,
És elterül parázna kéjjel
az éji ruhán.
Ágak közt szunnyadón csendben
zenél a szél
A hervadó virág a fűben
életre kél.
Még sóhajt a vízcsepp az ágon
hallom szavát,
Már szememet vonja az álom,
Jó éjszakát!

****************************

 

Oldal: Évszakok 1. oldal
tigram-versek - © 2008 - 2024 - tigram-versek.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat