Ecset nélkül:

Életképek - természeti versek.

Egy régi kis utcában járok.

Egy régi kis utcában járok,
Megfáradt házak között.
A vakolat némelyről leválott,
Fák ágával a tető ütközött.
Apró szemű ablakok nézik,
Mint akik el sem hiszik,
Hogy a kerékvályta sárból
Egy öreg varjú iszik.
Fekete kendős vén anyóka
A ház előtti padon ült,
Görcsös kezében rózsafüzér,
Talán még el is szenderült.
Léptem zajára összerezzent,
Rám nézett kíváncsian.
Talán keresel valakit?
Majd én segítek fiam.
Néztem a kedves ráncos arcát,
Valakihez végre szólhatott.
Éreztem azt, hogy a magány
Régóta vele lakott.
Beszélgettünk talán egy órát,
Láttam az arca felvidult,
És az emlékek kapujából
Elébe toppant mind a múlt.
A kendőjén lazított egyet,
Szinte még látom mosolyát,
S a lenyugvó nap merészen
A fejére tett egy koronát.

2009. november

************************

Elmúlás

Egy magányos ház áll, lenn a falu végen,
Omladozó falán megbillent a tető.
Ajtaját az idő ellopta már régen,
Korhadt ablakán lóg egy rongyos lepedő.

Időnként csendesen sóhaját ereszti,
Nád födte kalapja még megkapaszkodik,
Düledező kémény nyakát kimereszti,
Múló életéhez nagyon ragaszkodik.

Távol az ég alján, sötét felhők gyűlnek,
Szikrázó szemükben harag tüze villan.
Madarak a fákon rég elcsendesülnek,
Fénycsóváját gyújtja a mennyei villany.

Vadul záporozva, ostorozó széllel
Érkezik az eső, hömpölyögve árad.
Egy fekete felhő, cseppet sem néz széjjel,
Ráül a tetőre, mint aki elfárad.

Beleremeg a ház, megroggyan a lába.
Térdre hull, kalapját magára borítja,
Míg a víz utat mos szétnyíló falába',
Kancsal ablakának függönyét szorítja.

Megnyugszik a vihar, elvégezte dolgát.
Útnak indul a szél, köpenyét keresve,
Otthagyva a házat, mint egy síró szolgát,
Ki térdre borulva a múltját kereste.

2010. április

*************************************

Ahol a citera szól

Ott, ahol még nem robog a metró,
Villany helyett fényt vetít a petró,
Ott, ahol egy vén bagoly vadászik,
Öregapó citeráján játszik.

Ott, ahol még sárból van az aszfalt,
Nagy fa alatt terítik az asztalt,
Ott, ahol sok lurkó tátja száját,
Hallgatják az öreg citeráját.

Ott, ahol még vályogházban laknak,
Ringó búzát kaszával aratnak,
Ott, ahol a rőzse füstje fölszáll,
Az udvaron a gémeskút őrt áll.

Ott, ahol még szalmazsákon hálnak,
A sarokban tücskök muzsikálnak,
Ott, ahol nincs rádió, sem óra,
Nyit a reggel, hajnal kakasszóra.

Ott, ahol még jegenye az útszél,
Száraz ágát letörte a múlt tél,
Ott, ahol a vén eperfa látszik,
Öregapó citeráján játszik.

Ez a vers már nem az én tulajdonom.

Ezt visszavonhatatlanul és végérvényesen Feketéné Verocskának ajándékoztam, barátságunk jeléül, 2010 tavaszán.

***********************************

A tenger árja

Ott, ahol a tenger zúgó hangja éled,
vad hullámaival sziklát ölel,
amikor a dagály álmából felébred,
hangos moraj hallik, távol és közel.

A parti homokot ellepi az árja,
hatalmát mutatja fitogtatva már.
Az éj sötétjében szemem csak csodálja,
s testemhez csapódik időnként az ár.

Nedves szél borzolja hajamat vad hévvel,
húz, csak vonz a tenger, nász csodát ígér,
átkarol időnként , vadul, szenvedéllyel,
hideg csókja néha ajkamig elér.

Érzem, hogy térdemet öleli át a víz,
riadtan hátrálok, talán még nem késő.
ruhám testemre simul, ajkamon sós az íz,
még elér egy hullám, egy utolsó, végső.

Másnap reggel, talán tíz óra is volt már,
mikor felébresztett fárasztó enyészet,
a partra siettem, a víz lágy táncot jár,
lehet, hogy álmodtam csupán az egészet?

2010. május 20.

************************************

Esti pihenő

Sánta lábú széken kuporog az este.
Megbillen időnként töpörödött teste.
Árnyékot maszatol lámpa fénye mellett
Kopott ecsetjével, mert újra nem tellett.
Egy kivénhedt kandúr ugrana a székre,
Mielőtt megtenné, rálépett a fékre.
Mert a háta mögött kajla tappancsával,
Kölyökkutya játszott farka pamacsával.
Mordulna ha tudna, de csak nyávog egyet,
Kutyából, macskából, percek alatt egy lett.
A macska csak fújtat, a kutya meg mordul,
A billegő székről az este lefordul.
Mérgében a falnak támasztja a hátát
És egy mozdulattal eloltja a lámpát.
Csak egy pillanatig ülik meg a csendet,
Jön a ház asszonya, hogy csináljon rendet
Partvissal kezében, őket bíz nem szánja,
Odacsap, de azt csak a szegény szék bánja.
Ugrana a macska ajtó rése felé,
De a fránya partvis oda toppan elé.
Hohó barátocskám! Elcsíptem most Kendet,
Addig nem megyünk el, míg nem teszünk rendet.
Mikor végre minden a helyére kerül,
A két viaskodó lassan elszenderül,
Az öreg este is elmegy más vidékre,
Üljön az éjszaka a sánta lábú székre!

2007. szeptember 11.

******************************************

Tavaszi zápor

Tavaszi zápor arcomon patakként csorog.
Házak tövében a lámpák fénye ácsorog.
Csendes a város, víztócsát ölelget a tér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.

Sietve lépek, ruhámon susog már a víz.
Ajkam szegélyén sós nedvet kínálgat az íz.
Ázott hajamba hideg fésűje még befér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.

Tavaszi zápor elillant néhány perc alatt.
Nedves kezével simított sok kis házfalat.
Kerítés alján még egy kíváncsi ér betér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.

Út menti fákon ott csüng, a nedves hajfonat.
Bújócskát játszik az ifjú pajkos alkonyat.
Utca kövénél, meleg szobám most többet ér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.

2009. május 16.

****************************************

Telihold

Havas a háztető, nézem az ablakból,
A szomszéd háztető
tiszta fehér.
Távolabb lépek egy kicsit az ablaktól,
Csak annyira, míg szemem
a házig elér.
Október elején? Kétségek gyötörnek.
Kimegyek, megnézem
majd odakint.
A telihold átadja magát a gyönyörnek,
És mosolygós képpel
szemembe kacsint.
Te voltál hát, aki játszol a fényeddel,
Fehérre fested
a cserepeket,
Elterülsz kecsesen delejes  kényeddel,
És onnan nézed
a sötét eget.
Jéghideg fényétől megreszket testem,
Hallom az éjszaka
csendes szavát.
Búcsúzom, eljött már régen az estem,
Ég áldjon öreg Hold.
Jó éjszakát!

************************************

Ha útra kél a hajnal

Álmos szemét dörzsöli a hajnal,
Kócos haját fésüli a szél,
Termetére selyem ruha simul,
Tükörbe néz, aztán útra kél.

Lassan lépdel éjszaka sötétjén,
Háborgatni senkit nem akar,
Fénnyel tölt be minden utcát , kertet,
Még azt is mit a felhő eltakar.

Fény dereng az erdőn és a réten,
Sziklacsúcson kicsit megpihen,
Tyúkólak közt vidám táncot lejtett,
És ébreszti a kakast sebtiben.

Ébred már a város és az erdő,
Ébred már a Nap is az a vén,
Koronáját felteszi fejére,
És átlép a hajnal küszöbén.

Folyóvízben mossa álmos arcát,
Törölközik zsenge rét füvén,
Mire búcsút int Neki a hajnal,
Megjelenik frissen és üdén.

Melegét a föld magába zárja,
Termővé lesz minden ami él,
Zöld ágak közt madár dala zendül,
Kísérő dalt a tücsök zenél.

A Nap útja hosszú és magányos,
De Ő járja, hisz más dolga nincs,
Tudja jól, az éltető sugára
Erőt adó fénylő drága kincs.

Sziklacsúcsot Ő is megtalálja,
Búcsúfénnyel csendben elköszön,
Mert a Hold már türelmetlen kissé,
Zavarja a meleg fényözön.

Látóhatár szélén vissza néz még,
Minden munka elvégeztetett,
Fáradt szemét megleli az álom,
És nyomában sötét este lett.

Lámpását a Hold meggyújtja büszkén,
Enyém már a sötét éjszaka,
Nyugovóra tért a rét, s az erdő,
Elnémult a tücskök víg hada.

Fészkéről már egy madár se rebben,
A természet mind aludni tér,
Pihen a föld amúgy öregesen,
Míg a hajnal újra útra kél.

********************************

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat