Régmúlt idők emléke:

Pardon bocsánat

Üllőhely az nincsen, állni alig lehet,
Zsúfolt villamoson ez szinte élvezet.
Kinn a heves eső az ablakot mosta,
Itt benn a lábamat valaki taposta.
Mindég udvarias, és jól nevelt voltam,
És az illetőhöz kedvesen így szóltam:

"Bocsánatát kérem, hogy a lábamat tapossa,
Könnyű kis cipőmet elnyomja laposra.
Nem szokott ez gondot okozni énnálam,
De most véletlenül benne volt a lábam."
A fiú nem szólt, csak megdöbbenve nézett,
Ám a tekintete egyből megigézett.

Szeme érdeklődve futott végig rajtam,
Áthatolt testemen, mint a kés a vajban.
Éreztem arcomnak előtörő pírját,
S mint mikor valaki megássa önsírját,
És bele is esik legott, azon nyomban,
Úgy merültem én el, és voltam nagy gondban.

A villamos fékezett, leszállni készültem.
Hirtelen, testemmel a fiúnak feszültem,
Mert nem számítottam ilyen fékezésre,
És azt hiszem Ő sem a gyors érkezésre.
Bocsánat! Rebegtem, és gyorsan leszálltam,
Illata sokáig ott maradt még nálam.

1956. április

************************************

 Veled vagyok

Azt mondod, nagyon régen láttál,
És nap, mint nap csak egyre vártál,
Telefonon többször kerestél
Azt mondod: miért nem feleltél
Kérdezed, hol vagyok?

Megtalálsz minden napsugárban,
Kis virágként az út porában.
Egy borús nyári alkonyon
Esőcseppként meleg arcodon.
Látod ez én vagyok.

Borús hideg őszi este
Fázósan bújsz be köpenyedbe
A szél, ki átölel ott Téged,
Még akkor is, ha nem úgy érzed,
A szél is én vagyok.

Veled vagyok a vágyaidban,
És rám találsz az álmaidban
Takaród vagyok minden éjjel,
Át ölelsz forró szenvedéllyel
Érezd, hogy ott vagyok.

Ha tiszta szívedből szeretnél,
Tudom, többé nem keresnél.
Minden percben rám találnál
Ölelő karodba zárnál.
Hisz mindég Veled vagyok.

1975. augusztus

***********************************

Egy eltévedt porszem

Talán egy porszem hullott a szemembe,
Ne hidd hogy sírok, csupán csak könnyezem.
Érintésed, még itt van a kezembe',
És elbúcsúzunk, mosollyal könnyeden.

Talán a porszem, mit felkavart a szél,
Apró virágát fakasztja szememnek.
Néma az ajkam, hozzád már nem beszél,
Csupán a fájó könnycseppek üzennek.

Talán egy porszem, egy apró kis bogár,
Ne hidd hogy sírok, csupán könnyem pereg.
Kezed még érzem, bár lépted messze jár.
Fázom a szélben, a testem megremeg.

Talán a porszem csalt könnyet szemembe,
Apró virága harmatként gyöngyözött.
Lehulló szirma megbújik szívembe,
Ahová fájón, végleg beköltözött.

1962. augusztus

**************************************

Bezárult egy ajtó

/Későbbi átdolgozás/

Már nem ég a tűz a kemencében,
És nem sül benne friss kenyér,
Már nem simítja az anyó fejét
Egy reszkető öreg tenyér.
Már senki nincs a házikóban
Ki a vén apóra vár,
S az öregnek a csizmáján is
Lassan megszárad a sár.
A lapát ott áll az ajtó mellett,
Ami nemrég dolgozott,
A nagy diófa árnyékában
Anyóra álmot hozott.
A kemencében sötétség van,
Benne egy rőzse köteg,
De azt már nem gyújtja meg
Soha többé az öreg.
Nincs aki már odaszóljon:
Öreg, fázom, hajja-e!
Hideg van, és a kemencét
Mongya, mé nem gyújcsa be?
Az apó még körülnézett,
Látja nincs mit tennie,
Érzi, tovább nem maradhat,
Most  már el kell mennie.
Az ajtóból még visszanéz,
Fáradt arcán könny pereg,
Őszes haját szél borzolja,
Sűrű eső csepereg.
Odalenn a kert végében
Áll egy sír magányosan,
Odabotorkál az öreg
És felzokog hangosan.
Majd leül egy korhadt ágra,
Amit nemrég ott hagyott,
És mire a nap felébred,
Ő már régen megfagyott.
A kis házban évek óta
Nem világít lámpafény,
Pedig várja, hogy meggyújtsák,
De erre már nincs remény.
Fű lepte be már az ajtót,
A tető is megkopott,
Csak a sűrű eső cseppje
Mossa le az ablakot.

1989. április.

Bezárult egy ajtó

/Első változat /

Heves esőcseppek verték a kis ablakot,
De bent az öreg házban már senki sem lakott.
A bútorokon por lapul, és csend lett már az úr,
A kis szobára sötétség, és némaság borul.
Az asztalon egy lámpa áll, és egyre arra vár,
Hogy a kopott ajtón újra kattanjon a zár.
Hogy belépjen a szobába egy őszes vén apó,
És nyomában egy hajlott hátú kendős vén anyó.

A kemencében ott van még egy rőzse köteg,
Oda szokott begyújtani a két kisöreg,
Csak ültek csendben szótlanul, a kezük összeért,
Mind a kettő a másiknak hálás volt ezért.
Ám egy napon nem jött haza, csak vén apó,
A szeme könnytől csillogott. s az arca oly fakó,
A csizmáján még érződött a sáros föld szaga,
És tudta, hogy az anyó többé nem jöhet haza.

Még utoljára lámpát gyújtott, és rendet rakott,
Ráncos kezén a petróleum mély szagot hagyott.
De nem bánta, hisz nincs ki mondja-mosson mán kezet,
mert vacsorálni ilyen kézzel tuggya nem lehet.-
Még vissza nézett az ajtóból, minden rendbe már,
A néma csendben fáradt hangon csikordult a zár.
Gyere Bodri- szólt az ebnek, ki a fűben feküdt.
A kertben tarka szép virágok nyíltak mindenütt.

Letérdelt az öreg, és egy nagy csokrot szedett,
Majd felállt, és nem bánta, hogy a szeme könnyezett.
Az apó lába fáradtan, és oly lassan haladt,
Már várta egy kis sírhalom a diófa alatt,
Rátette a virágot, és melléje feküdt
Csak a sötétség és némaság honolt mindenütt.
És kitárult egy ajtó, mely a túlvilágra nyit
S az öreg kutya fájdalmasan sokáig vonyít.

1971. február.

******************************************

Furcsa találkozás

Találkoztam valakivel,
kinek szeméből úgy tüzelt a fény,
mint szerelmes éjszakákon
simogatóan néztél felém.

Hideg volt, hó hullt.
Emlékszel? Akkor
futón csókoltál,
ment a vonat hatkor.

Fogtad a kezem, néztél,
még most is érzem,
elpirultam, s furcsa módon
arcomba szökött minden vérem.

Tekintetedtől borzongott a hátam,
s melegség áradt szét a testemen.
Szinte hallottam vérem lüktetését,
amikor néztél, s fogtad a kezem.

Elmondtál mindent egy pillantás alatt:
szeretsz és mindig velem leszel,
hittem néma tekintetednek, mondd
hány év telt nélküled el?

Kibírtam. Szívem nem tört darabokra,
hát látod, élek, élek nélküled,
de úgy szeretni, mint akkor ott téged,
senkit nem tudtam eddig kívüled.

Találkoztam valakivel,
kinek szeméből úgy tüzelt a fény....
de nem rám nézett, sőt mi több,
nem is jött énfelém.

1968. február.

****************************************

Álom

Visszatérő sok szép emlék még sokat jelent.
Egy légi híd, mely összeköt múltat és jelent.
Míg ábrándos fénysugarát szórja fenn a Nap,
Messze járó gondolattól megszépül a nap.

Köd bolyongós hegytetőn áll fönn egy büszke vár,
Kaput nyit a múltidőre, engem vissza vár.
Már gondolatban ott vagyok, kilincsét fogom,
Az elveszített éveket most látni fogom.

Míg átlépek a küszöbén, szemem lázban ég,
Arany betűkkel teleírt emlékkönyv az ég.
Felejtések virágával teli a terem,
Lágyan ringó pilleszárnyon hipp-hopp itt terem.

Érinteném, már az arcom örömtől derült,
Álmodtam csak az egészet, sajnos ki derült.
Úgy kezdődött az egész, hogy egy nyári napon,
Elaludtam a nyugágyban a tűző napon.

1990. július 22.

***************************************

Kis virág

Virágként illatoztam egykor, kerteknek zöld ölén,
Hajnali harmat mosta arcom, rózsabokor tövén,
Napsugár fénye szirmaimat arannyal vonta be,
Ringó testemet szél ölelte, friss voltam és üde.

Letéptek engem is, hiába bújtam volna el,
Két szempár simul szirmaimra, már nem a szél ölel,
Hajnali harmat nem talál rám, de szirmom még ragyog,
Egy féltve őrzött illatos rózsaszál vagyok.

Minden virágnak az a sorsa, letépik, hogyha szép,
Hogy illatát szobákban ontsa ezentúl szerte szét.
Vázába téve álljon ott az otthon rejtekén,
És bejárja a kis szobát a melegség s a fény.

Múltak az évek, napra éjt, majd újra nappalt hozott,
A szépségem, az üdeségem rég megváltozott,
Az éltet adó rózsatőn is új bimbó ragyog,
És én már csak egy hervadó rózsaszál vagyok.

1985. augusztus. 11.

**********************************************

Oldal: Régmúlt idők emléke
tigram-versek - © 2008 - 2024 - tigram-versek.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat